Emlékszem amikor először megláttalak. Szóbeli vizsga volt, és ahogy rád néztem, még a hangom is elakadt. Már akkor, ugyanazokkal a szemekkel néztél rám.
Te akartad, hogy sikerüljön, de végül én nem mentem át. Akkor még nem éreztem magam elég bátornak, és felkészültnek.
Aztán ezt a találkozást többször megismételtük , és végül sikerült. Úgy éreztem már kész vagyok, és Te átengedtél. Emlékszem, boldogan mentem haza, és aznap este az indexemmel aludtam, többször megsimogatva az aláirásod.
Utánna évekig nem láttuk egymást, úgy halottam más diákkal is csináltál ilyeneket. De nem kell aggódni, nekem is sok más tanár volt az életemben.
Most viszont úgy alakult, közös szemináriumunk lett.
Emlékszem az első órára izgatottan léptem, Te ott ültél, és ugyanazzal a nézéssel mint az első vizsgán, köszöntél nekem. "Jó napot, üljön le!"
Később a kezdeti izgalom elkezdett csökkenni. Jöttek sorra a veszekedések, az apróságokon való civakodások, te azt mondtad sose
csinálom meg a házimunkát.
Nekem ez sok volt. Inkább kimaradtam otthonról, és éjszakáztam minthogy bemenjek hozzád órára.
Rá kellett jöjjek, nekünk, ez igy nem működik. El kell hogy engedjelek.
El kell hogy engedj.
Szeretném, ha csak a legjobbakra emlékeznél rólam, és maradhatunk barátok.
Üdvözlettel:
A Te M-ed
Kedves Tanár Úr!
2011.11.06. 20:46 disfear
Szólj hozzá!
